Amikor a tehetetlenség fizikai fájdalmat ölt

Tudod, hogy mit kell tenni, elmondod, hogy mit kell tenni, de te nem teheted meg más helyett.
Jóformán ölbe tett kézzel kell végigasszisztálnom, ahogy a legjobb barátnőm tönkreteszi a lelkét, hogy lealacsonyodik, bepiszkítja a különleges és tiszta szívét.
Üvöltve, toporzékolva akarom a tudtára adni, hogy ne csinálja... de ehelyett csendesen sírok, és hagyom, mert úgysem hallgat rám.
Sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyen erős baráti kötelék, de az utóbbi években, s talán az utóbbi egy évben tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor szinte testvéredként, a lelked másik feleként szeretsz valakit.
És nagyon is szerencsés vagyok, hogy huszonévesen megtaláltam azt a barátnőmet, akivel minden helyzetben együtt lehetek, akivel megoszthatok bármit, aki megért, akit megértek, akit úgy ismerek, mint a tenyeremet. Inkább jobban, nagyon jól, lehetetlen, hogy mennyire nagyon, igazán, őszintén, elsemhiszem, de mégisígyvan.
Köszönöm sors, köszönöm élet, hogy ezt is megtapasztalhatom, még akkor is, ha néha fáj...

Valóban, görög van a falóban

Megpróbálom pár szóban leírni a szeptember óta tartó kálváriámat, aminek valószínűleg még nincs vége, de a csütörtöki történések új színben tüntetnek fel köbö mindent.

Szóval, szeptember vége fele egyre erősödő kíváncsiságtól és megérzéstől hajtva eljutottam egy magán nőgyógyászhoz, akihez amúgy anyukám is tízen éve jár már. Nem olcsó az emberke, de sajnos ma már úgy van az ember lánya ezzel, hogy inkább fizet, és akkor tuti a dolog. No, az első teljes körű vizsgálat után ki is derült, hogy van 3 különböző kehám, de ebben a sztoriban most nem ez lesz a lényeg, hanem inkább az, hogy eddig ott hagytunk nála különböző vizsgálatokért, kontrollokért stbstb százezer forintot. Dehát apucinak az a fontos, hogy a kicsilánya okés legyen, szóval lenyeli az ember (a többivel együtt) ezt a keserű pirulát is.
Igen ám, de az ember lányának (nekem) hétvégén megint elkezdődött valami fura dolog az alhasamban, amit nem igazán tudtam hova tenni, de menni kellett bp-re, mert ugye iskola van.
Csütörtökön érkeztem haza, és drága barátnőm, SZ. unszolására elmentünk a kórházba, hogy kivételen ingyen vizsgáljanak már meg, ugyanis épp nem volt unatkozó tízezer forintom egy kukkantásra. El is mentünk, ahol alig láthatóan és érzékelhetően nem szívesen fogadtak, de úgy voltam vele, hogy sajnálom, én már eljöttem eddig, akkor meg is mutatom, amim van. Bejön a doki, akinek a szeme olyan üres, mint egy döglött halnak, és hozzá olyan fejet vág, mint egy 15 éve bezárt gorilla, (aki egyébként a tavalyi vakbélműtétes afférom előtt is megnőgyógyászkodott, ugyan ilyen unott fejjel, mint most). Becsoszog a kis klumpájában, nem köszön, nem néz rám, csak odavakkant halkan valami olyat, hogy: mi a probléma? Én elkezdem mondani, sorolom az elmúlt 1-2 hónap alatt felgyűlt infókat, meg, hogy hétvége óta fáj a hasam. MIértnemjöttemelőbb?? Mertpestenvoltamiskolában.
Erre csak pofavágást kapok, de azt sem a szemembe. Szóval szó szót követ, és egy nő számára alapból kínos szitut ötször olyan kínossá és megalázóvá teszi, mindezt ugye azért, mert miazhogy igénybe veszem az ő ingyenes szolgáltatását, (szerényen megjegyzem, hogy az orvosin ugye esküt tesznek, hogy mindent megtesznek a betegért stbstb) ami ugye még sincs ingyen, hiszen a suli fizeti nekem a TB-t, ergó rohadtul nem ingyenélő vagyok.
Szóval végzi a kis vizsgálgatásait, egyik teremből megyünk a másikba, ami amúgy tök kellemes a többi várakozó beteg előtt, egyáltalán nem érzem magam kínosan tőle, jól esik a lelkemnek. ((Ja mert ugye az ultrahangos gépezet az másik szobába került, nem jöttem még rá, hogy miért. ))
Miután úgy tűnik, hogy minden kíváncsiságát kielégítette a vizsgálódásaival (miközben persze egy árva szót sem szól hozzám, én meg csak követem, mint egy hűséges pincsikutya, és közben azt gondolom magamban, hogy húzzál el a k**** *nyádba), visszamegyünk a legelső terembe, ahol ülök, és várom a jószerencsém (ami természetesen nem érkezik meg). Elkezdi írni a receptjeit, s úgy beszél hozzám, hogy tökre háttal van nekem, a felét nem értem a mondandójának mert vagy latinul zagyvál, vagy rohadt halk, és szájról olvasni sem tudok, mert hátul nincs szája. Kinyomtatja az ambuláns lapomat, amivel együtt átnyújtja a recepteket (közben gondosan ügyelve arra, hogy semmiképp ne nézzen a szemembe, vagy annak közelébe) és egy édibédi babával ellátott névjegykártyát, ami mellé ezt a kedves mondatot kapom, amolyan búcsúzóul: "Ha szeretne lelkiismeretesebb ellátást, akkor keressen meg a magánrendelésemen."
Na ekkor jött el az a pont, amikor köpni-nyelni nem tudtam, és tisztában voltam azon képességemmel, hogyha csak egy szót is szólok, akkor ráokádok egy halom kedvességet, miközben persze sírok, mint egy 5 éves kislány. Ezért vörös fejjel álltam fel a székről, s mikor már biztos távolban voltam, és persze háttal!!!, akkor azért kibukott belőlem a tisztességtudó kisleány, és egy halk 'Viszontlátásra'-t elrebegtem neki.
A kórterem ajtaját vörös, füstölgő fejjel nyitottam ki, majd remegve léptem át a küszöböt, magam sem tudom miért remegtem: a dühtől, a fájdalomtól, vagy a megaláztatástól, az is lehet, hogy ezek édes elegye okozta a remegést.

Szóval csak annyit tanulságnak, hogy kapjad be magyar egészségügy, meg, hogy sajnos tényleg fizetned kell azért, hogy egyáltalán kutyába vegyenek.

Puszi neked, te drága lélek!

üres

Üres fejű emberek, üres közhelyeket zengenek.
Üres szívű emberek, üres szeretlek-eket dobálnak szét.
Üres életű emberek lesik a többit, pletykát terjeszt, életet romba dönt.
Üres villamoson hajléktalan utazik.
Üres szobában sír a gyerek.
Üres

Agapé

Azért a családszociológia zh-ra való készülésben van egy kis plusz, amiért talán nem felesleges a tanulás...

"Az agapé: nem értékel. Szeretlek – mert szeretlek. Úgy szeretlek, ahogy vagy.
Szeretlek akkor is, ha nem vagy felettébb szeretetreméltó. Szeretlek annak ellenére,
hogy … és addig szeretlek, amíg újra azzá leszel, akinek megszerettelek, s ha nem,
akkor is tovább szeretlek. Társam lettél, mert megszerettelek, és mert társam vagy,
téged szeretlek, mert nem tudlak nem szeretni. Mindez benne lüktet az agapéban."

ennyi

Amudilag-családilag

Mostanában elég sokat gondolkodtam azon, hogy mi is számomra a család?! Az a háromfős társaság, vagyis inkább négy, hogy anya-apa-kutya-én? Merthogy ez így ebben a formában cuki, de elég szűk.

Viszont ma este megvilágosodtam: ellátogattam anyáékkal az egyik közelben lévő településen élő rokonainkhoz. Mondjuk a rokon szót én nem szeretem, mert van benne valami rideg, és pont ezért inkább kicserélném a  c s a l á d  szóra. Olyan tipikus temetőlátogatós, aztán becsücsülünkegysütiremerterrejártunk típusú estére számítottam, de ennél sokkal többet kaptam.
Rájöttem, hogy a nagybátyám és a nagynénim sokkal többek annál, mint amit hosszú évekig gondoltam, hogy sokkal jobban kellene örülnöm annak a családnak, amibe beleszületettem, akkor is, ha vannak benne furcsaságok és nehézségek.

Vacsora után anya, apa és a nagynénim az asztalnál beszélgettek, én a nagybátyámmal ültem a kanapén, és hallgattam, ahogy egy szál gitárral meghittséget, zenét, érzelmeket hoz a szobába. Nyilván közrejátszott a kandallóban ropogó tűz, és a hangulatvilágítás, de akkor és ott úgy éreztem, hogy nem szeretnék máshol lenni, nem szeretnék másmilyen embereket magam köré. Arra is gondoltam, hogy retek sok szar történt velünk, a családommal, de ettől valahogy még emberibbek és még nyitottabbak lettek.

Hálásnak kell lennünk azokért az emberekért, akiket magunk mellé kaptunk, mert soha nem véletlen az, hogy ki, melyik családba érkezik meg. Például az is nagyon izgi, hogy vajon ők hogyan emlékeznek rám, arra az időre, amire én nem emlékezhetek. Hogyan gondolkodnak rólam, mennyiszer jutok az eszükbe?
Mert az természetes, hogy én tudom saját magamról, hogy kire, hányszor gondolok... de a többiek?

Szóval, akár hiszem, akár nem, nekem is van családom. Méghozzá igazi nagyszívű emberekből álló családom.