Megpróbálom pár szóban leírni a szeptember óta tartó kálváriámat, aminek valószínűleg még nincs vége, de a csütörtöki történések új színben tüntetnek fel köbö mindent.
Szóval, szeptember vége fele egyre erősödő kíváncsiságtól és megérzéstől hajtva eljutottam egy magán nőgyógyászhoz, akihez amúgy anyukám is tízen éve jár már. Nem olcsó az emberke, de sajnos ma már úgy van az ember lánya ezzel, hogy inkább fizet, és akkor tuti a dolog. No, az első teljes körű vizsgálat után ki is derült, hogy van 3 különböző kehám, de ebben a sztoriban most nem ez lesz a lényeg, hanem inkább az, hogy eddig ott hagytunk nála különböző vizsgálatokért, kontrollokért stbstb százezer forintot. Dehát apucinak az a fontos, hogy a kicsilánya okés legyen, szóval lenyeli az ember (a többivel együtt) ezt a keserű pirulát is.
Igen ám, de az ember lányának (nekem) hétvégén megint elkezdődött valami fura dolog az alhasamban, amit nem igazán tudtam hova tenni, de menni kellett bp-re, mert ugye iskola van.
Csütörtökön érkeztem haza, és drága barátnőm, SZ. unszolására elmentünk a kórházba, hogy kivételen ingyen vizsgáljanak már meg, ugyanis épp nem volt unatkozó tízezer forintom egy kukkantásra. El is mentünk, ahol alig láthatóan és érzékelhetően nem szívesen fogadtak, de úgy voltam vele, hogy sajnálom, én már eljöttem eddig, akkor meg is mutatom, amim van. Bejön a doki, akinek a szeme olyan üres, mint egy döglött halnak, és hozzá olyan fejet vág, mint egy 15 éve bezárt gorilla, (aki egyébként a tavalyi vakbélműtétes afférom előtt is megnőgyógyászkodott, ugyan ilyen unott fejjel, mint most). Becsoszog a kis klumpájában, nem köszön, nem néz rám, csak odavakkant halkan valami olyat, hogy: mi a probléma? Én elkezdem mondani, sorolom az elmúlt 1-2 hónap alatt felgyűlt infókat, meg, hogy hétvége óta fáj a hasam. MIértnemjöttemelőbb?? Mertpestenvoltamiskolában.
Erre csak pofavágást kapok, de azt sem a szemembe. Szóval szó szót követ, és egy nő számára alapból kínos szitut ötször olyan kínossá és megalázóvá teszi, mindezt ugye azért, mert miazhogy igénybe veszem az ő ingyenes szolgáltatását, (szerényen megjegyzem, hogy az orvosin ugye esküt tesznek, hogy mindent megtesznek a betegért stbstb) ami ugye még sincs ingyen, hiszen a suli fizeti nekem a TB-t, ergó rohadtul nem ingyenélő vagyok.
Szóval végzi a kis vizsgálgatásait, egyik teremből megyünk a másikba, ami amúgy tök kellemes a többi várakozó beteg előtt, egyáltalán nem érzem magam kínosan tőle, jól esik a lelkemnek. ((Ja mert ugye az ultrahangos gépezet az másik szobába került, nem jöttem még rá, hogy miért. ))
Miután úgy tűnik, hogy minden kíváncsiságát kielégítette a vizsgálódásaival (miközben persze egy árva szót sem szól hozzám, én meg csak követem, mint egy hűséges pincsikutya, és közben azt gondolom magamban, hogy húzzál el a k**** *nyádba), visszamegyünk a legelső terembe, ahol ülök, és várom a jószerencsém (ami természetesen nem érkezik meg). Elkezdi írni a receptjeit, s úgy beszél hozzám, hogy tökre háttal van nekem, a felét nem értem a mondandójának mert vagy latinul zagyvál, vagy rohadt halk, és szájról olvasni sem tudok, mert hátul nincs szája. Kinyomtatja az ambuláns lapomat, amivel együtt átnyújtja a recepteket (közben gondosan ügyelve arra, hogy semmiképp ne nézzen a szemembe, vagy annak közelébe) és egy édibédi babával ellátott névjegykártyát, ami mellé ezt a kedves mondatot kapom, amolyan búcsúzóul: "Ha szeretne lelkiismeretesebb ellátást, akkor keressen meg a magánrendelésemen."
Na ekkor jött el az a pont, amikor köpni-nyelni nem tudtam, és tisztában voltam azon képességemmel, hogyha csak egy szót is szólok, akkor ráokádok egy halom kedvességet, miközben persze sírok, mint egy 5 éves kislány. Ezért vörös fejjel álltam fel a székről, s mikor már biztos távolban voltam, és persze háttal!!!, akkor azért kibukott belőlem a tisztességtudó kisleány, és egy halk 'Viszontlátásra'-t elrebegtem neki.
A kórterem ajtaját vörös, füstölgő fejjel nyitottam ki, majd remegve léptem át a küszöböt, magam sem tudom miért remegtem: a dühtől, a fájdalomtól, vagy a megaláztatástól, az is lehet, hogy ezek édes elegye okozta a remegést.
Szóval csak annyit tanulságnak, hogy kapjad be magyar egészségügy, meg, hogy sajnos tényleg fizetned kell azért, hogy egyáltalán kutyába vegyenek.
Puszi neked, te drága lélek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése