Az írásról

Ha kéne, nem tudnám megmondani pontosan, hogy mit is jelent nekem az írás, vagy azt, hogy miért csinálom, vagy azt, hogy tulajdonképpen mi is a célom vele. Csak azt tudom, hogy rengeteg gondolatom van, amik néha úgy tolulnak egymás után, hogy az előzőt még be sem fejeztem. Állandóan jár az agyam, kattog, mocorog, zakatol, soha nem áll le. Még éjszaka is gondolkodom.
Nagyon szeretnék mindent kiírni magamból, de néha azt érzem, ezt nem tehetem meg büntetlenül, mert a gondolataim egy része talán nem publikusak, talán ítélkezésre, negatív véleményekre ildomosak.

Egy valami tuti és biztos: nem szeretnék "oravecznóra 2pont0" lenni, mert általános igazságokat rebegő kliséket bárki tud írni, aki csak egy kicsit is tud fogalmazni.
Nem szeretnék közhelyeket zengő, semmitmondó írásokat kiadni a kezeim közül, mert az, amit írsz, abban benne van a lelked, a személyiséged, az egész lényed, legalábbis, ha nem vagy gyáva őszintének lenni.

Én nem akarok gyáva lenni, úgyhogy igyekszem minél őszintébbnek lenni elsősorban magammal, aztán Veletek, drága olvasók, (ha tényleg léteztek.)

Sajnálom

, de mérhetetlen utálatot érzek sokszor az emberek iránt. Főleg, amikor olyanról olvasok, hogy melyik agyonművelt paraszt, hogyan bántalmazott, kínzott, ölt, nyúzott meg egy 3 hónapos kiskutyát, vagy hogyan köpött le egy idős embert a villamoson, hogyan beszél a környezetében élő emberekkel, hogyan várja el, majdhogynem ALANYI jogon a "legjobb" helyet a buszon, csak, mert bottal jár. Hogyan teszi tönkre a gyermekét azzal, hogy fogalma nincs, hogyan kell szeretni és nevelni őt.
Elsétálnak egymás mellett az emberek, csak mert úgy kényelmesebb, kilökik a különlgest, mert nem illeszthető bele a társadalom által formált sémába, az 5 éves gyerek utálja a vele egy idős társát, mert más, mert vizet önt az kajába evés közben, mert a poharakból tornyot épít, mert az általa épített vasúthoz nem nyúlhat senki. Mindenki csak utál, utál, és még jobban utál, és én is utálok, azért mert TI utáltok. Utálom, hogy utálok. Utálom, hogy nem érezhetek mélyebben, mint a többi, mert az "túlérzés". Utálom, hogy nem szerethetek roppanásig, mert az nem elég szakmai. Utálom, hogy meg kell, hogy meg akarok felelni. Utálom, hogy nincs a kezemben az a hatalom, amivel segíthetnék.
Utálom, hogy nem a jó győzedelmeskedik. Utálom, hogy az összes út, amire rálépek, rögös. Utálom, hogy nem lehetek szabad. Utálom, hogy vannak vakok, akik hisznek a képmutató embereknek. Utálom, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy mindenkit szeressek, akinek szüksége van rá. Utálom az összes igazságtalanságot, aminek részese vagyok. Utálom az anyagi világ uralmát fölöttem.
Utálom a keresztény nem keresztényeket, akik csak szerepet játszanak.
Utálom, hogy azt a benyomást keltik, hogy csak akkor lehetsz VALAKI, ha különleges vagy, ha egyedi vagy, de ha TÉNYLEG az vagy, az már terhes, az már elítélendő.
Utálom, hogy nem szeretnek. Utálom, hogy első ránézésre megítélnek. Utálom, hogy fogalmuk sincs ki vagyok, de azt hiszik ismernek.
Csak szeretnék egyszer bemutatni, Igazán, nagyon bemutatni a középső ujjammal, ami kicsit görbe, de mégiscsak egy középső ujj...

Az erős nő, szerintem (1. rész)

Feltételezhetően nem az a lány, aki a legközismertebb közösségi portálra posztolgatja az érzelmi állapotát, hogy éppen milyen betegségben szenved, vagy nyálas-romantikus érzelmektől túlfűtött idézeteket írogat egy agyonfilterezett csücsörítős kép alá.
Nem, drága hölgyeim, ezekkel a "menő" dolgokkal karöltve olyan messze vagytok az erős nő eszményétől, mint a IX. kerületi kollégiumi szobám New Yorktól...