Sajnálom

, de mérhetetlen utálatot érzek sokszor az emberek iránt. Főleg, amikor olyanról olvasok, hogy melyik agyonművelt paraszt, hogyan bántalmazott, kínzott, ölt, nyúzott meg egy 3 hónapos kiskutyát, vagy hogyan köpött le egy idős embert a villamoson, hogyan beszél a környezetében élő emberekkel, hogyan várja el, majdhogynem ALANYI jogon a "legjobb" helyet a buszon, csak, mert bottal jár. Hogyan teszi tönkre a gyermekét azzal, hogy fogalma nincs, hogyan kell szeretni és nevelni őt.
Elsétálnak egymás mellett az emberek, csak mert úgy kényelmesebb, kilökik a különlgest, mert nem illeszthető bele a társadalom által formált sémába, az 5 éves gyerek utálja a vele egy idős társát, mert más, mert vizet önt az kajába evés közben, mert a poharakból tornyot épít, mert az általa épített vasúthoz nem nyúlhat senki. Mindenki csak utál, utál, és még jobban utál, és én is utálok, azért mert TI utáltok. Utálom, hogy utálok. Utálom, hogy nem érezhetek mélyebben, mint a többi, mert az "túlérzés". Utálom, hogy nem szerethetek roppanásig, mert az nem elég szakmai. Utálom, hogy meg kell, hogy meg akarok felelni. Utálom, hogy nincs a kezemben az a hatalom, amivel segíthetnék.
Utálom, hogy nem a jó győzedelmeskedik. Utálom, hogy az összes út, amire rálépek, rögös. Utálom, hogy nem lehetek szabad. Utálom, hogy vannak vakok, akik hisznek a képmutató embereknek. Utálom, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy mindenkit szeressek, akinek szüksége van rá. Utálom az összes igazságtalanságot, aminek részese vagyok. Utálom az anyagi világ uralmát fölöttem.
Utálom a keresztény nem keresztényeket, akik csak szerepet játszanak.
Utálom, hogy azt a benyomást keltik, hogy csak akkor lehetsz VALAKI, ha különleges vagy, ha egyedi vagy, de ha TÉNYLEG az vagy, az már terhes, az már elítélendő.
Utálom, hogy nem szeretnek. Utálom, hogy első ránézésre megítélnek. Utálom, hogy fogalmuk sincs ki vagyok, de azt hiszik ismernek.
Csak szeretnék egyszer bemutatni, Igazán, nagyon bemutatni a középső ujjammal, ami kicsit görbe, de mégiscsak egy középső ujj...