Lehet felállítani sztereotípiákat a fiúkkal és a lányokkal szemben is. Sőt.. ezek sokszor télleg' elég igaznak is bizonyulnak.
Én meg elmondom, hogy én hogyan működöm, és akkor kiderül, hogy más lányra is igaz-e.
Nem vagyok féltékeny típus, mindaddig, amíg azt érezhetem, hogy én kellek, én vagyok a legszebb, én vagyok a legviccesebb, és úgy általában el van ismerve az, hogy csak én vagyok.
Ugyanakkor, ha csak a legkisebb kétely is felmerül bennem, hogy semmiképp nem én vagyok az egyetlen, a legszebb, a legviccesebb, na akkor van az, hogy előbújik jó mélyről és jó fájdalmasan az a zöldszemű izé, aki megkeserít mindent. Hagyom? Nem, nem hagyom, de néha, ha valami kicsit megkapargatja rajtam a mázat, abban a pillanatban előbújik.
Olyan ez, mint amikor megtiltanak egy gyereknek valamit, és onnantól kezdve csak az fogja érdekelni, és addig nem nyugszik, amíg el nem követi a csintalanságot. Nos, az én zöldszemű vendégem is erőteljesen dolgozik a mázamon, és félek, hogy addig kapargatja, amíg végül hatalmas hibát fogok elkövetni.
Lehet, hogy ilyet csak egy önző fruska mond, de rohadtul nem szoktam ahhoz hozzá, hogy ne én irányítsak.
Újra kell programozni magam, hiszen valamivel több lettem, és kevesebb is egyszerre.
Az a baj, hogy egyetlen opció létezik évek óta: a csalódás. Csalódok mindenben; magamban, az álmaimban, az elveimben, a barátaimban, a szerelmeimben, az egész világban, az elképzelt életben. Pedig én elég optimistának nézhetek ki néha. Mondjuk lehet, hogy ez az optimizmus valójában csak a naiv énem felszínre törése, ami szarügy, mert ezek szerint még mindig nem tanultam az elkövetett hibáimból, amiből sajnos zsákszámnyi van, a halott érzelmeimnek bérelt raktárban.
