legutóbbi cikkem

"Nehéz volt megírni, nehéz kiadni a kezemből, és nehéz lesz visszaolvasni.

Szerettem volna valami magvasat, „észhez térítőt” írni… de azt hiszem ez nagyobb falat, mint gondoltam.
Szeretek filozofálgatni, okosságokat kitalálni saját magam „szórakoztatására”, de most, hogy ki tudja, hányan fogjátok olvasni, így nagyobb felelősséget érzek leírt soraim iránt.
Nem tudhatom, ki hogyan van ezzel a témával, de az én agyamat és szívemet régóta piszkálja egy téma: a képmutatás és vele kézen fogva járkáló hazugság.
Ezzel a cikkel semmiképp sem szeretnék senkit sem megbántani, a célom inkább az lenne, hogy mindenki, aki olvassa, magába nézzen, elgondolkodjon azon, hogy ő vajon miket követ el nap, mint nap, és talán felnyitni a szemeteket arra, hogy a világ, az élet sokkal több annál, mint amit egy átlag hétköznapon tapasztalunk meg.
Nekem régóta nagy szívfájdalmam, az egyik kedvenc könyvemből kiragadott idézet: „Némelyek úgy vágtatnak végig az életen, hogy közben nem is tudják, milyen fájdalmas is az…”
Bennem ez nagyon mély nyomot hagyott, és nem csak a fájdalmak megélésének kerülése, hanem úgy alapjáraton az érzelmek valódi átélésére való képtelenség.
Rengeteg olyan ember van, aki megelégszik felszínes, komolytalan kapcsolatokkal, és azt gondolja, hogy ő igazán kedves és központi ember, hiszen mindenkivel jóban van… de nem tudna egy mélyről jövő témát sem fesztelenül kezelni, mert képtelen belemenni a mély dolgokba.
És sokszor félek, hogy én is ebbe a csapdába esem, ezért kevesekkel alakítok ki baráti viszonyt, pontosan azért, hogy rájuk figyelhessek, hogy ne egyek legyenek a sok közül, hogy, amikor este belenézek a tükörbe, ne egy olyan embert lássak, aki nem mer magából odaadni semmit… Igen is fontos, hogy a valódi magadat megoszthasd másokkal, legalább egy emberrel. Mindenkinek jutott legalább egy ilyen ember.
Nehéz hazugságok nélkül élni… mert ha másoknak nem is, de magadnak nap, mint nap hazudsz. Tele van az életünk hazugságokkal, kisebbekkel, nagyobbakkal, életmentőkkel, szemen szedettekkel, de ott vannak velünk és nap, mint nap segítségül hívjuk őket.
Ott van az anyában, aki épp válik a férjétől, és úgy búcsúzik a kisfiától minden reggel, hogy ne aggódj, apa mindig velünk marad. Ott van a mekdonálcban sorban állás közben, ott van az elégedetlen, háborgó lelkű kisgyermekekben, ott van a villamoson, a metrón a tinédzserben, az idős hölgyben, a szerelmes fiatalban, a hivatali dolgozóban, a tanárban, az elvált férjekben.
Mint Illyés Gyula zsarnokságával, úgy van tele a világ a képmutatással, apró hazugságainkkal, amiktől majdhogynem lehetetlen megszabadulni.

Vajon hányan nem merünk szembesülni valódi önmagunkkal? Hányan takargatjuk apró szégyenfoltjainkat saját magunk elől is?
Mindenki egy élhető világ után ácsingózik, ami nem (csak) ott kezdődik, hogy szelektíven gyűjtjük a szemetet, hogy laposra tapossuk az egyes számmal ellátott műanyag palackjainkat, hanem ott, hogy őszintén rámosolyogsz a szenvedőre, hogy meghallgatod az óvodást, magadhoz húzva megzabálod, elfogadod a helyedet az életben, őszintén szólsz a másik emberhez, megérted mások problémáját, nem helyezed magad előtérbe, segítesz, ahol tudsz.
Ezek csak töredékei annak, amit ingyen megtehetnénk magunkért, másokért.
Ha nem jön szívből, ne tedd. Ha szívből jön, ne hagyd abba!

Szeretnék én is olyan emberré válni, aki képmutatás nélkül tud szívéből Rád mosolyogni! J
(Szabó-Sallay Évi)"