vers tőlem

Veled...

Csak kézen fogva szállni, repülni,
majd elégni Veled
az éjszakában
parázsként világítani a bóklászó lelkeknek,
leérkezni a hűvös, nyirkos fűbe,
ott nyugovóra térni,
ráhajtani fejem a mellkasodra,
érezni, hallani Téged,
eggyé válni szívdobbanásaiddal.
Hallom, a hogy zakatol,
hallom, ahogy élsz,
ahogy alattam veszed a levegőt,
s az oxigén végigáramlik benned,
az ereidben, eljut a szöveteidhez…
Hallom, ahogy jólesőt sóhajtasz,
mert Veled vagyok,
mert
együtt fekszünk a nyirkos füvön.
De, aki néz, nem lát minket,
csak azt látják, ami az orruk előtt van.
Mintha vízen járnának, olyan
gyorsan vágtatnak végig az életen,
nincs idejük elmerülni a hűvös, fájdalmas,
mégis életet adó vízben…
Mi megfürdünk benne minden éjjel,
amikor csak a csillagok látnak,
amikor nem kell takargatni azt, aki vagy,
amikor sajogva, fájva ölellek magamhoz,
s nem engedlek el,
 mert csak így érzem igazán,
hogy élek,
ha fölém hajolsz, és én beletúrhatok
szélfútta, kócos hajadba,
te belesóhajtasz a nyakamba
és forró leheleted végigszalad a bőrömön,
engem kiráz a hideg,
mosolyogva,
boldogan nézek fel a sötétbe,
keresve a fényt,
ami rég kihunyt,
elfáradt és eltűnt,
ahogy Te is eltűnsz bennem…
de mindig megkereslek,
kézen foglak, felhúzlak a
mélyből, és addig simogatlak,
amíg el nem alszol.
A sötétség a mi barátunk,
sötétben minden szebb,
kevésbé igazi,
mégis valódi
tele rejtett, megfoghatatlan érzésekkel…

Szabó-Sallay Évi, 2014. 04. 15-18.

részlet

"... Szabadnak lenni azt jelenti, hogy egész lényed kutatja, keresi az élet sóját, értelmét, betekintést enged láthatatlan dolgokba, örökké küzd az igazságért, a helyéért a világban, de nem egy kis kartondoboznyi, beskatulyázott helyért, hanem egy puha párnákkal és éles sziklákkal övezett hosszú útért, ahol a lelked, a hús-vér lelked a sziklákhoz csattanva, majd párnákra hullva nyalogatja sebeit, újra éled, szárnyakat növeszt, erősebbeket, mint azt valaha is képzelte, útra kel, hogy újra egy sziklának csapódva a mélybe zuhanjon, s újra kezdje útját, azt a fájdalmas és hosszú utat, amit saját szabadságáért kell megtennie. Minden lélek annyiszor esik el, hullik a párnákra, ahányszor meg kell történnie.. de csak annyiszor kel fel és indul újra, ahányszor ő akarja..."

Szabó-Sallay Évi, 2014. 04. 17.

Mi a hála?

A hála béke, megnyugvás, biztonság, szeretet és mélységes, kifejezhetetlen köszönet azokért a dolgokért, amiket megkaptál, miközben tudod, hogy nem érdemelted meg.

képmutató világ

Mindenki képmutató... mindenki az, legalább magával szemben. Minden napunk tele van hazugságokkal. Aprókkal, nagyobbakkal, életmentőkkel, szemen szedettekkel, de ott vannak velünk, bennünk.

A legtöbben talán nem hazudnak másoknak, de saját magának majd' minden ember, akik arra születtek, hogy elbukjanak. És, ahogy a Bibliából is kiderül, bizony minden ember esendő, minden embernek szüksége van a kegyelemre... néha talán másfajta kegyelemre.
Talán arra a kegyelemre, hogy a hamvasszőke hájas harminckilenc éves nő azt mondja a porcukros, mázas fánkra, hogy ez már nem számít, és úgy habzsolja be, mintha az élete múlna rajta, s miközben tömi magát, érveket hoz fel a fánk mellett.. pedig senki nem látja, és senkit nem érdekel mit csinál.

Vagy az anya, aki azzal nyugtatja meg magát, hogy talán mégsem olyan szörnyű anya, és mosolyogva viszi el mekdonálcozni a gyermekét, de a tömegben mégis az ő hangja rikít, ahogy a gyermekét "neveli", majd mosolyogva hozzám fordul, mintha megnyugtatást várna tőlem, hogy azt mondjam: "ne aggódj, mindenki így csinálja!" De én ilyet nem mondok, mert nem így gondolom.

Vagy az az apuka, aki úgy vezekel bűnéért, amiért elcsábult egy szőke óvónénire, hogy nem néz az emberek szemébe, hogy úgy csinál, mintha semmi sem történt volna, pedig a gyermeke úgy áll a csoportszoba közepén, mintha nem is e világi lenne.. hiszen nem is az, az ő világa romokban hever.
Hány nős ember mászkál undorító gondolatokkal a fejében az utcán, a boltban, a villamoson, a buszon, az aluljáróban, a bevásárlóközpontokban?
És hány ember van, akiknek olyan súlyos titkokat kell elrejteniük magukban, hogy egyszer csak összeroppanva találják magukat egy kórházi ágyon?
Hány olyan ember van, aki képtelen valódi önmagával szembesülni?

És vajon én mivel álltatom magam? Én miket hazudok magamnak nap, mint nap? Válaszolni nem fogok, mert nem merek...

minden alkalommal

Minden alkalommal, amikor őszintén megdicsér, és elismeri, hogy mi vagyok számára, olyan mintha a szemem súlyos és sötét redőnyei felnyílnának, és végre utat engedhetnék a lelkemnek, hogy kiáramoljon belőlem. Persze ez is csak akkor az igazi, ha közben nézhetem az arcát, a szája rezdüléseit, pupillája tágulását, s közben a szememből az ő arcára ömölhet a lelkem, ami akkor és ott tökéletesen tiszta, és csak érte van..

A mekis fiú

Volt egyszer egy lány, aki minden reggelét egy kapucsínóval kezdte.
Mindig ugyanaz volt a forgatókönyv: felkelni, elkészülni, rohanni a suliba, és menet közben betérni a kedvenc mekdonálcába a kétszázötven forintos kapucsínóért, cukor nélkül, hat tejszínnel.
Volt ott egy mekis fiú, akinek a mosolya olyan őszinte volt, hogy a lány nem is hitte, hogy ilyen létezik, és a fiú mindig tudta, hogy a lány mit fog kérni, és hogyan.
A lány látta, hogy a fiú másképp néz rá, mint a többi lányra. Azt is tudta, hogy Hófehérkének szólítja a munkatársai előtt.
Sok idő eltelt, míg minden világos lett a lányban..
Nem is olyan régen, a lány elkezdett ugyan abban a mekdonálcban dolgozni, ahol a mekis fiú is. Egymásra találtak. A lány odaadott Neki mindent, amit adhatott, mert tudta, hogy Nála biztonságban lesz.
A lány szereti a kócos hajú mekis fiút...