képmutató világ

Mindenki képmutató... mindenki az, legalább magával szemben. Minden napunk tele van hazugságokkal. Aprókkal, nagyobbakkal, életmentőkkel, szemen szedettekkel, de ott vannak velünk, bennünk.

A legtöbben talán nem hazudnak másoknak, de saját magának majd' minden ember, akik arra születtek, hogy elbukjanak. És, ahogy a Bibliából is kiderül, bizony minden ember esendő, minden embernek szüksége van a kegyelemre... néha talán másfajta kegyelemre.
Talán arra a kegyelemre, hogy a hamvasszőke hájas harminckilenc éves nő azt mondja a porcukros, mázas fánkra, hogy ez már nem számít, és úgy habzsolja be, mintha az élete múlna rajta, s miközben tömi magát, érveket hoz fel a fánk mellett.. pedig senki nem látja, és senkit nem érdekel mit csinál.

Vagy az anya, aki azzal nyugtatja meg magát, hogy talán mégsem olyan szörnyű anya, és mosolyogva viszi el mekdonálcozni a gyermekét, de a tömegben mégis az ő hangja rikít, ahogy a gyermekét "neveli", majd mosolyogva hozzám fordul, mintha megnyugtatást várna tőlem, hogy azt mondjam: "ne aggódj, mindenki így csinálja!" De én ilyet nem mondok, mert nem így gondolom.

Vagy az az apuka, aki úgy vezekel bűnéért, amiért elcsábult egy szőke óvónénire, hogy nem néz az emberek szemébe, hogy úgy csinál, mintha semmi sem történt volna, pedig a gyermeke úgy áll a csoportszoba közepén, mintha nem is e világi lenne.. hiszen nem is az, az ő világa romokban hever.
Hány nős ember mászkál undorító gondolatokkal a fejében az utcán, a boltban, a villamoson, a buszon, az aluljáróban, a bevásárlóközpontokban?
És hány ember van, akiknek olyan súlyos titkokat kell elrejteniük magukban, hogy egyszer csak összeroppanva találják magukat egy kórházi ágyon?
Hány olyan ember van, aki képtelen valódi önmagával szembesülni?

És vajon én mivel álltatom magam? Én miket hazudok magamnak nap, mint nap? Válaszolni nem fogok, mert nem merek...