Amudilag-családilag

Mostanában elég sokat gondolkodtam azon, hogy mi is számomra a család?! Az a háromfős társaság, vagyis inkább négy, hogy anya-apa-kutya-én? Merthogy ez így ebben a formában cuki, de elég szűk.

Viszont ma este megvilágosodtam: ellátogattam anyáékkal az egyik közelben lévő településen élő rokonainkhoz. Mondjuk a rokon szót én nem szeretem, mert van benne valami rideg, és pont ezért inkább kicserélném a  c s a l á d  szóra. Olyan tipikus temetőlátogatós, aztán becsücsülünkegysütiremerterrejártunk típusú estére számítottam, de ennél sokkal többet kaptam.
Rájöttem, hogy a nagybátyám és a nagynénim sokkal többek annál, mint amit hosszú évekig gondoltam, hogy sokkal jobban kellene örülnöm annak a családnak, amibe beleszületettem, akkor is, ha vannak benne furcsaságok és nehézségek.

Vacsora után anya, apa és a nagynénim az asztalnál beszélgettek, én a nagybátyámmal ültem a kanapén, és hallgattam, ahogy egy szál gitárral meghittséget, zenét, érzelmeket hoz a szobába. Nyilván közrejátszott a kandallóban ropogó tűz, és a hangulatvilágítás, de akkor és ott úgy éreztem, hogy nem szeretnék máshol lenni, nem szeretnék másmilyen embereket magam köré. Arra is gondoltam, hogy retek sok szar történt velünk, a családommal, de ettől valahogy még emberibbek és még nyitottabbak lettek.

Hálásnak kell lennünk azokért az emberekért, akiket magunk mellé kaptunk, mert soha nem véletlen az, hogy ki, melyik családba érkezik meg. Például az is nagyon izgi, hogy vajon ők hogyan emlékeznek rám, arra az időre, amire én nem emlékezhetek. Hogyan gondolkodnak rólam, mennyiszer jutok az eszükbe?
Mert az természetes, hogy én tudom saját magamról, hogy kire, hányszor gondolok... de a többiek?

Szóval, akár hiszem, akár nem, nekem is van családom. Méghozzá igazi nagyszívű emberekből álló családom.