Nem, nem vagyok terhes. Maximum gond terhes, de az nagyon.
Szeptemberben kezdődött a nőgyógyászati-problémáim című kurzus, amire nem én jelentkeztem fel. Gondolom senki sem jár szívesen nőgyógyászhoz, nos én is halogattam egy jó darabig, míg a lelkiismeretem kíméletlenül noszogatott, hogy ideje ellátogatni, s elvégeztetni a különböző alap/rutinvizsgálatokat. Manuális, ultrahangos, citológia (rákszűrés), és finom társai. Már az első vizsgálat során kiderült, hogy a méhem nem érzi olyan jól magát, és néha igencsak be tud durranni :P Következő: petefészek ciszta. 5,7 cm. ???
Méhszájseb. ??? Oké, akkor essünk neki a kezelésnek, gyógyszereknek, reménykedésnek. Novemberre egészen tisztázódott minden. Eltűnt, aminek el kellett tűnnie, mégis a jobb petefészkem nagyobb maradt, hiába nem volt már lakója. Orvos mondja: kontrollok. Ugye, mivel egyre kevésbé bízik az ember az egészségügyben, okot sem adnak az ellenkezőjére, ezért fizet az ember lánya, vagyis a lány apja, mint a katonatiszt. Fizeti a sok gyógyszert, a kezelést, a mintavételt, a kontrollokat, annak a reményében, hogy pénzért szépen ellátják. Ezt meg is kapom, hála Istennek, és nem kell a kórház tömeges várójában a megaláztatástól összekuporodva várni, hogy belém nézzenek.
Sajnos az egyik kontroll alkalmával kiderül: új vendéget várok, most "csak" egy 4,3 cm-es ciszta személyében. Nem kezdek el aggódni, habár kiderül, hogy hátrahajló méhem van (????? eddig ezt senki nem mondta!!!!), aztán persze kiderül, hogy lehet, hogy a drága ciszta olyan nehéz, hogy hátrahúzza a méhem. Oké, túlélem, hiszen mindent túl él az ember, ha eldöntötte, hogy túl fogja. Reményekkel és pozitív hozzáállással szedem a kétféle gyógyszert, merthogy elmúlik a ciszta magától. Aztán csütörtökön kicsit aggódva ugyan, de tele bizalommal és reménnyel megyek a két hetes kontrollra. Hamar fogad a doktor úr, kedves, mint mindig. Megvizsgál. Érzi a cisztát. Odafáradok az ultrahangos kütyühöz. Lefekszem. Érzem a feszkót a dokin, kezdek befeszülni. Bekeni az izét az izéval, és rányomja a hasamra. Meglátja a cisztát, lemegy hídba. Majdnem a duplájára nőtt 2 hét alatt. Mstmár 7,6 cm-es. Látom a képernyőn. Akkora, mint egy magzat, csak éppenséggel üres. Vagyis tele van valami folyadékkal, ami az ellenségem. A doktor úr elszörnyed. Felállok, felöltözöm. Leülök mellé, és mondja a lehetséges következményeket. Várunk egy hétvégényi időt (ez AZ a hétvége), kedden visszafáradok. Egyszerű a képlet: ha hétvégén nem kezd el felszívódni, kidurranni, megszűnni, szétrobbanni, akármi, akkor jövőhéten műtét. Ha szerencsém van, csak a cisztát veszik ki, ha nincs akkor a nőiességem egyik legősibb és legalapvetőbb elemét, a petefészkemet. No para, valakinek egy petefészekkel 4 gyermeke született. Ez szép is, meg jó is. De itthon ülök, egy három hónapos "terheshassal", ami feszül és tudom, hogy van benne valami gonosz, és csak az jár a fejemben, hogy mi történhet velem.
Így akkor most mégis, hogy a szöszömbe álljak neki a szakdogámnak?
Lányok, akik olvassátok! Vegyétek komolyan a nőgyógyászkodást, mert egy valamit megtanultam az elmúlt időszakban: semmi nem ér többet a testem épségénél, egészségénél, és csak egy megalázóbb helyzet van az általános betegségeken túl: amikor a nőiességedet érzed kicsúszni a kezeid közül, amikor ráébredsz, hogy megfoszthatnak attól, amitől nő a nő.
Nem kell dramatizálni, meg amúgy 24 órából 23-at abszolút pozitív vagyok, csak van az az egy óra, amit megengedek magamnak, hogy azzal legyek elfoglalva, hogy:
"mi lesz majd, ha...?!?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése