Ilyenkor nehéz túllépni saját árnyékunkon, és általában kilátástalannak tűnik a helyzet, lehetetlennek tűnik, hogy valaha is leszünk újra olyan boldogok. De persze vannak az életünkben olyan szakaszok is, amikért hálát érzünk, ha véget érnek. Vagy csak mosolyogva tekintünk vissza, és örülünk, hogy valami új vár ránk.
Ha túljutunk a személyre szabott krízisünkön, és nyitunk a környezetünk, barátaink és új emberek felé, akkor muszáj elkezdődnie valami újnak. És el is fog. Csak türelmesnek kell lenni. Ami amúgy írtó nehéz, főleg lányként/nőként.
A lezárult életszakaszokon túljutva, pár hónap elteltével a legtöbb emlék megszépül, és örülünk, hogy megtörtént. Én a rossz dolgokkal is így vagyok; ha nem történtek volna velem lelkemig hatoló események, ha nem találkozom olyan emberekkel, akik a személyiségemre hatással lettek volna, akkor most nem itt tartanék, nem lennének ilyen szinten kiforrt, kialakult gondolataim, benyomásaim, véleményem, személyiségem. És ahogy a cihológus levonja a konzekciát, én is megpróbálom: minden jóban van valami rossz, de hála Istennek ugyanakkor minden rosszban van valami jó. Murphy törvénye ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése